"Két London van. Az egyikben Mr. Brown esernyővel a karján BBC-angolul beszélget Mrs. Smith-szel a buszmegállóban. Ezt a Londont fényes kartonra nyomták, és többnyire a Piccadilly Circus, a Big Ben, a Parlament, a Westminster Abbeay vagy a Buckingham-palota látható rajta. A másik Londonban pakisztáni sofőr visz bennünket a csúcsforgalomban, és ahogy elhaladunk a piac mellett, megcsapja orrunkat a káposztaszag. A sarkon arab újságárus hadonászva beszélget egy fekete sráccal, állítólag szintén angolul, de egy szót sem értünk belőle. Ez a London mégis rokonszenvesebb, mert élő, igazi. A beatkorszak kellős közepén voltam kamasz. Így azután, amikor a hetvenes években ösztöndíjjal először eljutottam Londonba, úgy éreztem, a világ közepén vagyok. Ledobtam csomagomat a szállodaszobámban, és a portás útbaigazítása alapján nekivágtam, hogy megkeressem a Piccadillyt. Jó ideje gyalogoltam, de hiába kerestem a teret az emeletes piros buszokkal, a fényreklámokkal, ahogy a fényes kartonról ismertem, nem találtam. Egy kereszteződésnél megálltam, az utat javították, és BBC-angolul, ahogy tanultam, megkérdeztem az arab újságárust: "Uram, volna szíves felvilágosítást adni, merre találom a Piccadilly Circust?" Az újságárus kissé ijedten nézett rám, majd tanácstalanul a mellette álló férfihez fordult. Az végigmért, majd fejével felém bökve csak annyit mondott: "Hagyja, nem látja, hogy őrült?" Ebben láthatólag meg is állapodtak. Már miért volnék én őrült? - csodálkoztam. Aztán felnéztem az oszlopra, amelynek tövében álltam, és amelyen öles betűk hirdették: Piccadilly Circus. Na, erről a másik Londonról szól Vali és Szabolcs könyve." (Kepes András)